A kérdésre, hogy mennyi cipőre van szüksége egy embernek, én semmiképp sem adnék olyan választ, hogy kettő vagy három elegendő lehet. Én egyszerűen csak úgy nevezem ezt, hogy „cipős” vagyok: kicsit jobban, mint „táskás”, de azért „táskás” is. Jó ideje gondolkozom már, hogy ez is csak egy olyan átlagos mánia, ami a legtöbb nőt érinti, vagy komoly hatást gyakoroltak rám gyermekkorom kedvenc meséi. Mert ahogy időről időre felelevenítem kislány énem emlékeit, egyre több olyan sokat olvasott mese is felidéződik, amely lábbeliről mesél.

A Széttáncolt cipellők című Grimm mese nekem nagyobb kedvenc, mint a Hamupipőke – na persze az utóbbi is klasszikus és kihagyhatatlan a sorból. A Széttáncolt cipellők volt az a történet, amely újból és újból képes volt elvarázsolni – és habár a cipőknek központi szerep végül nem jut, a mesebeli világra nélkülük soha nem lelnénk rá. És ott van mindjárt egy másik kívülről fújt történet: a Suszter manói, ahol szintén egy különös világ tárul a szemünk elé a cipők között megbújva. Ne feledkezzünk a Kis Mukk történetéről sem, aki élete során a különös fügefákkal ismerkedik meg, éneklő kincskereső bot gazdája, de ez mind semmi a csodálatos repülő fapapucsokhoz képest. Azt viselve bárhova elrepülhet egy szempillantás alatt, csak annyit kell mondania: „Fapapucsok, gyiá hopp, ott legyek, hol akarok!”. Azt hiszem ezeket acsodákat keresem minden topánban, de legalábbis egy ehhez közeli érzést.

És vannak kedvenc cipős filmek, jelenetek, amelyek legalább annyira meghatározták felnőtté érésemet, mint Anne Shirley vörös haja. Örök kedvenc és klasszikus: Óz, a csodák csodája. Dorothy és az ő fantasztikus vörös cipellője minden lány szívébe belopta magát.

Gyerekkorom mérföldkövei is inkább topánkákban elmesélhető, mint dátumokban és az év végi bizonyítványokban. Annál is inkább, mert az egyik legfontosabb eseményt, ami a diplomaosztóm volt, nem is egy, hanem három cipőben határozhatok meg. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a 80-as és 90-es évekből nem kevés cipőemlékem van. Azt hiszem a lakkcipővel kezdődött minden. Miután anya gardróbját rendszeresen feltúrva sikerült először szerelembe esnem: nem is konkrétan azzal a cipővel volt valami, ami megfogott, csak az a kellemes, életre szóló érzés, mikor kopog és fénylik a cipő. Persze minden kislány akart akkoriban masnival díszített, mini sarokkal igazán tökéletessé tett lakkcsodát. És felejthetetlen a vágy is a szőrmével díszített csizmáért, amit az iskola minden második diáklánya viselt 90-es évek elején – tegyük hozzá, én ezt ma már tiltólistára küldeném. A bakancshullám már egész fiatalon magával ragadott, mint másik véglet, szemben a „kopogóssal”. A klasszikus Martens azóta is hűen szolgál, sőt gyarapodott a gyűjtemény. A kedvenc a virágos Dr. Martens, amelyet a Bravo magazin oldalain pillantottam meg először. Csodálatos volt volt, de nem kevésbé meghatározó a Gwen Stefani által viselt bordó bakancs sem, azzal a punkos sárga cipőfűzővel. Naomi Campbell '93-as nagy esése nemcsak a divattörténetbe írta be magát, de örökké hű rajongójává tett Vivienne Westwoodnak és az őröltségeknek, elképzelhetetlen ötleteknek. A Spice Girls cipőit is biztosan sokan kiáltanák ki az egyik legnagyobb divatbűnnek, de unalmasnak semmiképpen sem mondható. Akkoriban én inkább csak távolról szemeztem a magasabb talpakkal, sőt a Magyarországon elterjedt fazonokra még ma is mély elkeseredettséggel és némi undorral gondolok, azért az utóbbi években kezdtem rátalálni az én kedvenc egekbe emelő lábbeliimre.

Tinédzserként és felnőttként sem tagadhattam, tagadhatom le önmagamat. A filmek legalább annyira inspiráltak, mint a mesék gyerekként. Folyamatosan inspirációval szolgált például a Szívtipró gimi – klasszikus ausztrál kedvenc, ami csak úgy hemzsegett az egyedi, elvont, vad és őrült arcoktól. Az én kedvenceim a mindvégig a vagány lányok voltak, mint Jodie, vagy Mai, Stassie avagy a „bakancsos-szoknyás” lányok. A Váratlan utazás századeleji békebeli divatja mindig is elvarázsolt, és a mai napig az egyik leginspirálóbb élmény számomra. Hogy megtaláltam a tökéletes Sarah Stanley cipőt, azt a Vagabondnak köszönhetem, de nem volt egyszerű rálelni a tökéletes párra. A Marie Antoinette című filmben az egyik kedvencem a topán jelenet. Igen, azt hiszem ennyire eltátott szájjal utoljára gyerekként a sütibabás reklámokat néztem...

Nem hagyható ki a sorból a Kipurcant a bébicsősz, anyunak egy szót se! c. film, ami legalább akkor divatorgia, mint a Szex és New York bármelyik epizódja.

Néhány kép, egy kis nosztalgia, és hamarosan folytatás.