queen of debt

Anne Shirley Csodaországban Vintage Barbie baba Disneylandban Marie Antoinette tornacipőben a téren Hamupipőke piros köpenyben A Farkas üvegcipellőben Mesebeli ruhaélmények Nyemcovától

05
Aug

Házikedvenc lábon

Címkék: macska, charlotte olympia, cipő

Nem az első, hogy cicás cipő levesz a lábamról. Korábban már szerelembe ejtett a Miu Miu "nyávogó" csodája. Most a szőrös kedvenc Charlotte Olympia-t ihlette meg. A cicaorrú topánka engem elbűvölt, de mivel elkészült tűsarokkal, telitalppal és lapos fazonban egyaránt, bárki rálelhet a maga kedvencére.

Komment 0 | Reblog! 1 |
21
Jun

Cipők az életemből

Címkék: marie antoinette, road to avonlea, cipő, mese

A kérdésre, hogy mennyi cipőre van szüksége egy embernek, én semmiképp sem adnék olyan választ, hogy kettő vagy három elegendő lehet. Én egyszerűen csak úgy nevezem ezt, hogy „cipős” vagyok: kicsit jobban, mint „táskás”, de azért „táskás” is. Jó ideje gondolkozom már, hogy ez is csak egy olyan átlagos mánia, ami a legtöbb nőt érinti, vagy komoly hatást gyakoroltak rám gyermekkorom kedvenc meséi. Mert ahogy időről időre felelevenítem kislány énem emlékeit, egyre több olyan sokat olvasott mese is felidéződik, amely lábbeliről mesél.

A Széttáncolt cipellők című Grimm mese nekem nagyobb kedvenc, mint a Hamupipőke – na persze az utóbbi is klasszikus és kihagyhatatlan a sorból. A Széttáncolt cipellők volt az a történet, amely újból és újból képes volt elvarázsolni – és habár a cipőknek központi szerep végül nem jut, a mesebeli világra nélkülük soha nem lelnénk rá. És ott van mindjárt egy másik kívülről fújt történet: a Suszter manói, ahol szintén egy különös világ tárul a szemünk elé a cipők között megbújva. Ne feledkezzünk a Kis Mukk történetéről sem, aki élete során a különös fügefákkal ismerkedik meg, éneklő kincskereső bot gazdája, de ez mind semmi a csodálatos repülő fapapucsokhoz képest. Azt viselve bárhova elrepülhet egy szempillantás alatt, csak annyit kell mondania: „Fapapucsok, gyiá hopp, ott legyek, hol akarok!”. Azt hiszem ezeket acsodákat keresem minden topánban, de legalábbis egy ehhez közeli érzést.

És vannak kedvenc cipős filmek, jelenetek, amelyek legalább annyira meghatározták felnőtté érésemet, mint Anne Shirley vörös haja. Örök kedvenc és klasszikus: Óz, a csodák csodája. Dorothy és az ő fantasztikus vörös cipellője minden lány szívébe belopta magát.

Gyerekkorom mérföldkövei is inkább topánkákban elmesélhető, mint dátumokban és az év végi bizonyítványokban. Annál is inkább, mert az egyik legfontosabb eseményt, ami a diplomaosztóm volt, nem is egy, hanem három cipőben határozhatok meg. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a 80-as és 90-es évekből nem kevés cipőemlékem van. Azt hiszem a lakkcipővel kezdődött minden. Miután anya gardróbját rendszeresen feltúrva sikerült először szerelembe esnem: nem is konkrétan azzal a cipővel volt valami, ami megfogott, csak az a kellemes, életre szóló érzés, mikor kopog és fénylik a cipő. Persze minden kislány akart akkoriban masnival díszített, mini sarokkal igazán tökéletessé tett lakkcsodát. És felejthetetlen a vágy is a szőrmével díszített csizmáért, amit az iskola minden második diáklánya viselt 90-es évek elején – tegyük hozzá, én ezt ma már tiltólistára küldeném. A bakancshullám már egész fiatalon magával ragadott, mint másik véglet, szemben a „kopogóssal”. A klasszikus Martens azóta is hűen szolgál, sőt gyarapodott a gyűjtemény. A kedvenc a virágos Dr. Martens, amelyet a Bravo magazin oldalain pillantottam meg először. Csodálatos volt volt, de nem kevésbé meghatározó a Gwen Stefani által viselt bordó bakancs sem, azzal a punkos sárga cipőfűzővel. Naomi Campbell '93-as nagy esése nemcsak a divattörténetbe írta be magát, de örökké hű rajongójává tett Vivienne Westwoodnak és az őröltségeknek, elképzelhetetlen ötleteknek. A Spice Girls cipőit is biztosan sokan kiáltanák ki az egyik legnagyobb divatbűnnek, de unalmasnak semmiképpen sem mondható. Akkoriban én inkább csak távolról szemeztem a magasabb talpakkal, sőt a Magyarországon elterjedt fazonokra még ma is mély elkeseredettséggel és némi undorral gondolok, azért az utóbbi években kezdtem rátalálni az én kedvenc egekbe emelő lábbeliimre.

Tinédzserként és felnőttként sem tagadhattam, tagadhatom le önmagamat. A filmek legalább annyira inspiráltak, mint a mesék gyerekként. Folyamatosan inspirációval szolgált például a Szívtipró gimi – klasszikus ausztrál kedvenc, ami csak úgy hemzsegett az egyedi, elvont, vad és őrült arcoktól. Az én kedvenceim a mindvégig a vagány lányok voltak, mint Jodie, vagy Mai, Stassie avagy a „bakancsos-szoknyás” lányok. A Váratlan utazás századeleji békebeli divatja mindig is elvarázsolt, és a mai napig az egyik leginspirálóbb élmény számomra. Hogy megtaláltam a tökéletes Sarah Stanley cipőt, azt a Vagabondnak köszönhetem, de nem volt egyszerű rálelni a tökéletes párra. A Marie Antoinette című filmben az egyik kedvencem a topán jelenet. Igen, azt hiszem ennyire eltátott szájjal utoljára gyerekként a sütibabás reklámokat néztem...

Nem hagyható ki a sorból a Kipurcant a bébicsősz, anyunak egy szót se! c. film, ami legalább akkor divatorgia, mint a Szex és New York bármelyik epizódja.

Néhány kép, egy kis nosztalgia, és hamarosan folytatás.

Komment 0 | Reblog! 0 |
02
Jun

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK

Címkék: mese, grimm mesék, cipő

Kedvcsináló mese cipőkhöz. Mellékelten megtekinthető az egyik kedvenc, Galliano fantáziáját dicsérő álomlábbelim. Cipőtéma boncolgatása pedig folytatódik...

 


 

Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.

Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.

Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.

A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.

Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.

Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.

Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.

A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.

Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.

Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:

- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?

- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!

- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.

Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.

- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.

Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.

"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.

Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.

Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.

- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!

A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.

- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.

- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.

- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.

Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.

A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.

A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.

- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.

- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.

Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.

"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.

Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.

Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:

- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?

- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.

Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet, de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.

A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.

Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.

Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében, a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.

A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.

Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.

Mikor a tó közepén jártak, egyszercsak azt mondta a királyfi:

- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.

- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.

Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.

Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.

Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.

Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.

- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!

Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.

Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.

- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.

Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.

Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.

S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.

Reggel a király hívatta a katonát.

- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.

- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.

Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.

Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.

- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.

- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.

Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.

A király erre behívatta a lányait.

- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.

Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.

A király a katonához fordult:

- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?

- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.

Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.



Komment 0 | Reblog! 0 |

Olvasóim

Mengyán Eszter labor Nyemcova

Fotók

Naptár

HTML

nyemcova's gallery
FOLLOW+

Címke felhő

Nem tartozik címke ehhez a bloghoz!

Linkek

Nincs link felvéve

Feedek

Flickr

HTML